Farkas István (1887–1944) képeinek kiállítása

2018. május 10. – május 21.

A csaknem kilencven alkotás, amelyet a kecskeméti Képzőművészeti Gyűjtemény őriz, érdemi betekintést enged Farkas István művészetébe, feszültséggel teli, látomásos, nyers és mégis líraian mély zengésű festői világába. Az itt őrzött munkák sora a Nagybányához köthető korai alkotásoktól az első világháborús műveken, a húszas évek absztrakt jegyeket viselő csendéletein, majd tájképein át az utolsó tíz-tizenkét évben készült látens drámájú jelenetekig szinte töretlen ívet ad.

Farkas István művészi attitűdjének alakulásában családi háttere meghatározó, kettős szerepet játszott. Az apa, Wolfner József (18561932) a korabeli magyar szellemi élet kiemelkedő alakja volt. 1885-ben létrehozta a Singer és Wolfner könyvkiadó- és kereskedő vállalatot, amely a művészeti élet egyik fóruma is volt, ő indította el a Művészet című folyóiratot (1902), továbbá alapító tagja volt a Nemzeti Szalonnak. Mindenekelőtt azonban kiváló ízlésű műgyűjtőként és műpártolóként tevékenykedett, többek között Fényes Adolfot, Csók Istvánt, Vaszary Jánost is támogatta. Farkas művésszé válásában és alkotói világa alakulásában azonban hasonló erőt jelentett az apa „zsarnoki (szadisztikus) hajlamai” miatt rettegésben eltöltött gyermekkor emléke. Ennek következtében Farkas mindinkább elidegenedett attól a családi és üzleti (és részben művészeti) környezettől, amelyhez neveltetését és társadalmi helyzetét tekintve tartozott.

Farkas István első mestere a Wolfner-céggel kapcsolatban álló Mednyánszky László volt. Később – a budapesti és nagybányai tanulmányokat követően – Münchenben és Párizsban képezte magát. A francia fővárosban az Académie La Palette hallgatójaként az avantgárd irányzatok kialakulását és térhódítását is megtapasztalhatta, és maga is készített kubista kompozíciókat. Az I. világháborúban felderítő tisztként és tüzér főhadnagyként szolgált, majd 1924 novemberében újra Párizsba költözött. Itt kezdődött egyik legtermékenyebb alkotói korszaka. Alapvető munkaanyaga a tempera, képei témája pedig nagyjából 1929-ig javarészt a purista felfogásban készített, kubisztikus hatású csendélet – köztük számos egzotikus motívumokat felsorakoztató „emlékkép” –, valamint a szürrealisztikus táj- és tengerkép volt. E korszak képeiből válogatott az 1928-ban megjelent Correspondances-mappa, amelyben Farkas festményeinek pochoir eljárással készült nyomatait André Salmon versei kísérik.

1930 táján fordulat következett be Farkas festészetében; művészete egyre inkább a menekülést jelentette egy számára érthetetlen, befogadhatatlan világból. Ezt fokozhatta, hogy 1932-ben családjával együtt kénytelen volt visszaköltözni Budapestre, mivel apja halála után kizárólagos örökösként ő vette át a Wolfner-cég irányítását; nem állt közel a szívéhez, mégis nagyszerű kiadó vált belőle. Hivatali elfoglaltsága ellenére ezekben az években készítette főműveit, amelyeket Nyilas-Kolb Jenő, a festő első magyar monográfusa találóan jellemzett: „Nyomasztóan sötét, terhesen torz rajtuk az élet.” A kecskeméti gyűjtemény néhány festménye, így a Vörös asztal körül (1931) vagy a Fiatal részeg költő és az anyja (1932) e korszak markáns példája. Mindkét kép a valóság és az abszurdum nyomasztó egybemosódása, határátlépés a múlt és jelen, az evilági és túlvilági, a valóság és a képzelet között. A Vörös asztal körül mintha a gyermekkor „családi” asztalának ellenszenvvel teli emlékképe lenne, háttérben a Farkas által gyakran használt motívummal, az elhagyatottnak tűnő, komor, lelki börtönt sejtető házzal.

A harmincas évek végén egyre feszültebbé váló európai és magyarországi politikai és kulturális légkörben Farkasnak szigligeti műterme adott nyugalmat. Egy balatoni vitorlázás során fedezte fel magának a falut, ahol hamarosan nádtetős, kétszintes házat épített. A környező táj újra a natúra felé csábította, melynek egyik első dokumentuma a Badacsonyi táj (1937 körül).

  1. szeptember 1-én kitört a második világháború, 1941-ben életbe lépett Magyarországon a harmadik zsidótörvény. A zsidó származású művész I. világháborús kitüntetésének menekítő erejében bizakodott, de az atmoszféra egyre fojtogatóbbá vált. Farkas képein a negyvenes évek elején ismét feltűntek képszínházának jellegzetes szereplői: árnyszerű alakok, elhagyott épület, víziószerű csendéletmotívumok, mindez élesen felsikító és fátyolszerűvé tompuló színek kontrasztjában, egy a múlthoz kötődő, hanyatló világ még élő emlékeiként.

Farkast már Magyarország német megszállása előtt figyelmeztették, de ő nem kívánt menekülni. Április 15-én a Sajtókamara főtitkára ötvennégy zsidó újságíró között az ő nevét is kiszolgáltatta. A 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb és legtalányosabb alkotójának sajnálatos módon az jelentette egyik kecskeméti kötődését, hogy az auschwitzi deportálás előtt az itteni gyűjtőtáborban írta utolsó sorait: „Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni”.

 

Pénztárunkban az alábbi kiadványunkat vásárolhatják meg a témához kapcsolódóan:

  • Gyergyádesz László: „Végzet”. Farkas István élete és művészete, Kecskemét, 2009.
  • Gyergyádesz László: Kecskemét és a magyar zsidó képzőművészet a 20. század első felében, kiáll. kat., Kecskeméti Katona József Múzeum, 2014, Kecskemét, 2014.

 

Válogatott irodalom Farkas István művészetéről:

  • Nyilas-Kolb Jenő: Farkas István, Ars Hungarica művészeti könyvsorozat, 8. kötet, Budapest, 1935.
  • Pataky Dénes: Farkas István, Budapest, 1970.
  • Nagy Katalin: Farkas István, Budapest, 1979.
  • Kernács Gabriella: Farkas István, Budapest, 1980.
  • Nagy Katalin: Farkas István, Budapest, 1994.
  • Nagy Katalin: István Farkas, Budapest, 2002.



KKJM
HU EN
KKJM