Nagy István (1873–1937) képeinek kiállítása

2018. május 01. – május 27.

A kecskeméti Képzőművészeti Gyűjtemény mintegy negyven alkotást őriz a csíkmindszenti születésű Nagy Istvántól, akinek művészetében elsősorban az emberi élet egyszerű komorsága, a tájak súlyos csendje adja a meghatározó tónust, és aki – noha bőséges ízelítőt kapott a korabeli európai művészeti központok kultúrájából – mindvégig megmaradt a világháborús és háborúk közötti magyar sors festőjének. Székelysége, amelynek a hagyományon vagy tájmotívumokon túlmutató, mélyebb lényegisége járja át művészetét, valamint a család gazdálkodó, természet közeli, vidéki életmódja hangsúlyos szerepet játszhatott festői tematikája és látásmódja kialakulásában. Nagy István a csíkszeredai gazdasági népiskolába járt, majd 1888-ban került a Kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképezdébe. Itt rajztanárának, Sárdi István festőművésznek köszönhetően érdeklődése a képzőművészet felé fordult. Az ő bíztatására küldhette el a fővárosi képes hetilap, a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe első szénrajzait, amelyekre felfigyelt Kelety Gusztáv, a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde alapító igazgatója. Az ő ösztökélésre lett a még bizonytalan fiatalember 1894-ben az iskola növendéke.

Nagy István – hasonlóan a korabeli gyakorlathoz – 1898 őszétől a müncheni akadémián, majd a párizsi Julian Akadémián képezte tovább magát, külföldi tanulmányait pedig nyolc hónapos itáliai tanulmányúttal zárta 1902-ben. 1903-tól 1914-ig ismét Erdélyben élt, ahol a Csík, Gyergyó és a Gyilkos-tó környéki táj és emberi élet, favágók, kőfejtők – tanulmányaitól teljesen független – képi világa határozta meg festészeti témáját. Ez időben tért át az olajfestésről a pasztell- és széntechnika használatára.

Az első világháborút Nagy István aktív katonaként harcolta végig, és ezekben az években számos, pasztellel és szénnel készült tájkompozíciót és katonaportrét készített, amelyek közül néhány kiváló darab a kecskeméti gyűjteményben van. A grafikai eredetű technika ellenére ezeket alapvetően festői hatások, a fekete szín különös árnyalatgazdagsága jellemzi, és tulajdonképpen a következő alkotói korszakot készítik elő. Noha ennek kezdetén, 1920-ban a festő Budapestre költözött, inkább festői kóborlás, ideiglenes helyszínek jellemzik ezt az életszakaszt. Az Alföldön, a Duna–Tisza közén, többek között Kiskunfélegyházán, Kecskeméten és Koszta Józseffel Szentesen alkotott: balladai tömörségű, statikus rendű tájak, sommázottságukban kifejező arcképek, szűkszavú csendéletek sorát készítette, és ezt a tematikai palettát később, pályája csúcsán is megőrizte. A kecskeméti gyűjtemény történetét tekintve fontos, hogy a húszas évek első felében létfenntartását – Lyka Károly közbenjárására – a Wolfner Józseffel öt évre kötött szerződés biztosította; e korszak munkái a Wolfner–Farkas-gyűjteményből kerültek Kecskemétre, köztük az 1925 táján készült Kucsmás paraszt, Nagy portréművészetének egyik főműve. Nagy István 1923-ban rendezte feltűnést keltő kiállítását a Nemzeti Szalonban, amelyet további tárlatok követtek. A festő 1933-ban telepedett le Baján, 1936-ban a KUT törzstagjává választották.

A szegényparaszti téma, a gyakran előforduló alföldi táj alapján Nagy István művészete közel áll az alföldi festőkhöz, de műveinek szigorú szerkesztettsége már konstruktív irányt mutat. Ebben a kompozíciós rendben az arcok, a házak, a tájak olykor valamiféle hallgatag konoksággal parázslanak, amelyet Kosztolányi Dezső különös érzékkel ragadott meg: (Nyugat, 1923/21.): „Nem tudok róla semmit. Itt állok képei között. Ámulok. (…) az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. Ezek az arcok, melyek lidércnyomásként térnek vissza. Parasztok, kik kóchajat, szöszbajuszt viselnek s halványlila orrot, mintegy fölkapva az élet ószeres ládájából kucsmás, süveges, dali legények, nem édesítve úri szalonok számára, sem dacos-merészen rútítva a naturalizmus nyegléinek, hanem úgy, ahogy élnek, elkallódva, igénytelenül s kiemelve egyszerre, majdnem véletlenül a művészet fényébe, csodának, pisze-pösze kislányok, bekötött fővel, botos cigány, egyiptomi tekintettel bámulva a semmibe, suhanc, fenyegetően, ősisége vackor ízével, a sunyi, a bamba, a savanyúképű, hétköznapi bőrrel, elhasznált csonttal, nénikék, göröngyös valóságukban, fogatlan szájuk beomlott boltozatával, aszott-lapos mellel, uborka-orral, töpörtyű-füllel, józanul, fanyarul, foghatóan. Aztán ami közöttük lelhető, présház, utcarészlet, tanya, domb, lapály, minden, ugyanez egyéni varázs bűvöletében.”

 

Válogatott irodalom Nagy István művészetéről:

  • Surányi Miklós: Nagy István, Budapest, 1923.
  • Lyka Károly: Nagy István (francia és magyar nyelven), Budapest, 1944.
  • Pap Gábor: Nagy István, Budapest, 1965.
  • Solymár István: Nagy István, Budapest, 1977.
  • Sümegi György, „Nagy István: Hartai tóparton, a bajai múzeum állandó Nagy István kiállításán”, Művészet 23. évf., 12. sz. (1982), 24–28. old.
  • Murádin Jenő: Nagy István, Bukarest, 1984.
  • Márton Árpád, Sümegi György et al.: Nagy István halálának 70. évfordulóján tartott szimpóziumon elhangzott megemlékezések (Csíkszereda, 2007. augusztus 2.), Csíkszereda, 2007.
  • Sümegi György: „Művészetében nagy és nemes volt”. Dokumentumok Nagy István festőművészről, Csíkszereda, 2017.



KKJM
HU EN
KKJM