Gyűjtemények


Néprajzi Gyűjtemény (népi kerámiák)

A Katona József Múzeum néprajzi gyűjteményébe bekerült népi kerámiák elsősorban Kecskemétről és vonzáskörzetéből származnak. A muzeológusok tervszerűen gyűjtik a helyi paraszti és polgári háztartások hagyományos tárgyait, az egykori kecskeméti „zsibpiacon” vásárolva is gyarapították a gyűjteményt. Az is előfordult, hogy egy-egy fazekasmester fennmaradt termékei vagy műgyűjtő hagyatéka került be a múzeumba.

Így a Katona József Múzeum népikerámia-gyűjteménye jól reprezentálja az egykori, helyben használatos tárgyakat. A 20. század közepéig a paraszti és polgári háztartásokban és gazdaságokban sokféle kerámia tárgyat használtak a sütés-főzéshez, a tároláshoz, a tálaláshoz, a tejfeldolgozáshoz, a teherhordás kapcsán. S készülhettek cserépből baromfiitatók, locsolókannák, tintatartók és pipák is.

Kecskemét a történelem folyamán soha nem volt jelentős fazekasközpont, mivel nem volt helyben található megfelelő alapanyag, agyag a tűzálló edények számára. A kecskeméti fazekasok többnyire tárolóedényeket készítettek, jellegzetes termékeik voltak a zöld mázad tejesköcsögök, pálinkás butellák.

Tehát Kecskemét és vonzáskörzete behozatalra szorult ebben a tekintetben. A kecskeméti vásárokra és piacokra közeli és távoli tájak fazekasai hozták el termékeiket. Igen kedveltek voltak a mezőtúri, a tószegi, a kalocsai, a bajai, a szegedi, a hódmezővásárhelyi, a szentesi fazekasok munkái. De távolabbi tájakról is jöttek a fazekasok és árusok. A Dunántúlról Csákvárról, Szekszárdról, Mórágyról, Mohácsról jutott el ide fazekastermék. A gömöri fazekasok látták el az egész Nagyalföld népét jó minőségű, sütésre-főzésre alkalmas termékekkel: a kívül mázatlan tűzálló vászonfazekakkal, nagyméretű lakodalmas fazekakkal.

A Katona József Múzeum népikerámia-gyűjteménye 1911–1963 között Szabó Kálmán és Papp László gyűjtéseivel gyarapodott.

Majd az 1960-as években a Tiszakécskéről származó gyűjtések között Gergelyffy Mihály tószegi fazekas hagyatéka, félszáz kerámiája és munkaeszköze gazdagította a gyűjteményt. A Gergelyffy fazekas család legrégebbről ismert tagja opifex, azaz mester volt a 19. század közepén, de a fazekasokon kívül tálasok, edényesek is voltak a családban. A gyűjteménybe bekerült munkák az 1920–30-as és az 1950-es években készültek.

Az 1970-es években egy szabadszállási orvos, dr. Matus Gyula gyűjteménye került be a Katona József Múzeumba, közel 300 népi kerámia, mely a magyar nyelvterület legjelentősebb fazekasközpontjainak anyagát tartalmazza. Így kerültek be a gyűjteménybe az erdélyi bokályok vagy az északnyugat-magyarországi későhabán kerámiák is, melyek vidékünkön nem voltak használatosak.

Az elmúlt három esztendőben sikerült restauráltatnunk a népikerámia-gyűjtemény anyagát, tehát jelenleg nincs olyan kerámiatárgyunk, mely restaurálásra szorulna.

ALFÖLD

A magyar nyelvterület egyik legjelentősebb fazekasközpontja Hódmezővásárhely volt, ahol tálasmesterek dolgoztak, mivel a helyi márgás agyag csak erre a célra volt alkalmas. Három városrészében dolgoztak fazekasok, és ezek stílusa is eltért egymástól: az újvárosiak, a tabániak és a csúcsiak. Az Újvárosban készültek a híres vásárhelyi zöld butellák, tálak, kanták. A Tabánban a „tarka tálasok” vagy „sárga edényesek” dolgoztak. A csúcsi tálasokat pedig „fehér edényesnek” neveztek termékeik színe alapján.

A Dél-Alföld másik jelentős fazekasközpontja Mezőtúr volt, ahol a korsósok a „túri korsóval” szereztek hírnevet. Legjellemzőbb termékei a fekete „ivókorsók”, a „túri butykosok”, a „gömbölyű szilkék” voltak.

A szegedi fazekasok jó minőségű kantái különösen kedveltek voltak a környéken, melyek formája a kalocsaira hasonlított.

A hagyományos alföldi fekete, mázatlan korsó készítésének hagyományát a szentesi korsósok a 20. századig megőrizték, termékeiket az egész Alföldön kedvelték.

Kalocsán is elkülönültek a fazekasok és a korsósok. Jellegzetesek a korsósok vörös mázatlan edényei, melyeket vörös földfestékkel díszítettek. Más esetben a korsókat az égetés előtt, a száradás után finoman iszapolt, piros agyagoldatba mártották.

Kecskeméten nem volt megfelelő agyag a cserépkészítéshez. A 18. század végén két korsós mester működött a városban, akiknek a termékeit, a zöld mázas vagy a mázatlan kancsóit, a zöld mázas butelláit a nagykőrösiek is kedvelték. A fazekasok tálakat is készítettek.

Kunszentmárton egyetlen ismert fazekasa Bozsik Kálmán (1872–1954) volt, aki paraszti edényeket, étkészleteket, dísztárgyakat készített. Műhelyének jellegzetes termékei voltak még az épülethomlokzat-díszek is. Az 1911-ben megépült helyi zsinagógát is az ő alkotásai díszítik.

FELVIDÉK – ÉSZAK-MAGYARORSZÁG

Az egykori Gömör vármegyének és környékének mintegy harminc magyar és szlovák falvában volt a tűzálló edények készítésének legfőbb vidéke a XIII. század óta. Nemcsak a Felvidék, illetve Észak-Magyarország népe főzött a „tót fazékban”, a „rimaszombati fazékban”, hanem az Alföld nagy részén is népszerűek voltak a kisebb és nagyobb méretű, azaz a lakodalmas fazekak. Ugyanis az Alföldön sehol nem volt található tűzálló föld.

A sárospataki fazekasok viszonylag szűk piaccal rendelkeztek. Ételhordó edényeiket, vizeskorsóikat az alföldi településeken szívesen vásárolták.

PARTIUM – ERDÉLY

A Partium és Erdély területén a magyar, román és szász fazekasság egymásra hatása természetes jelenség volt. A fajansztechnikával dolgozó anabaptista habán fazekasok is hatottak a helyi magyar népi fazekasságra, annak ellenére, hogy az ónmázas technikát jellemzően sehol nem vették át.

A Szilágyság egyik fő fazekasközpontja Zilah volt, fejlett városi, céhes fazekasokkal, a másik jelentős központjában, Désházán azonban parasztfazekasok dolgoztak.

Tordán céhes és céhen kívüli fazekasok egyaránt működtek. Jellegzetes termékeik a madaras vagy szarvast ábrázoló bokályok.

Csíkdánfalva legfontosabb termékei a fazekak, a „kétfülű káposztásfazekak” és a vizeskorsók voltak, melyet víznek és borvíznek a szállítására és tárolására használták.

Népszerű volt a Körös mentén az „oláh korsó” is, melyet a román fazekasok termékei voltak.

DUNÁNTÚL

Sárköz a Dél-Dunántúl néprajzi tája ‒ a sárközi népi kerámiák java része a helyi református magyar falvak lakosságának igényeit elégítette ki, de a hartai svábok is kedvelték termékeiket. A mórágyi sváb parasztfazekasok ugyancsak a sárközi magyarok ízlése szerint dolgoztak. Szekszárdon magas szintű városi, céhes fazekasság virágzott. A bajai fazekasság stílusjegyeit tekintve ugyancsak a sárközi stílushoz kapcsolódik.

A tatai fazekasok legközkedveltebb terméke a híres „határi korsó”, vizeskorsó volt, melynek rozmaringág motívumai középkori díszítő hagyományra vezethetők vissza.

Csákvár a Dunántúl legjelentősebb fazekasközpontja volt. A „csíkos fazék” nyílt tűzön való főzésre szolgált, de a „masinás fazekat” vagy totyafazekat a takaréktűzhelyen, a sparherton használták. Jellegzetes termékük még a páros szilkék, melyben a parasztok kétféle ételt vittek a mezőre.