Pályázat száma: 2311/1474

Nagy István-képek restaurálása

Szakmai jelentés az NKA Múzeumi Szakmai Kollégiumának pályázatához

Egy művészi életmű beteljesedéséhez — mind minőségben, mind időben — nem csupán tehetség szükségeltetik, hanem minőségmegóvás (restaurálás, konzerválás), tetszetős bemutatási lehetőség (kiállítási installáció) és kommunikáció is. A művészeti képzés, a kiállítási lehetőségek, a publicitás, a kritikusok, gyűjtők és mecénások, majd a közgyűjteményi bemutatkozási lehetőség feltétele mind-mind elengedhetetlen a sikeres művészi létezéshez, a magyar művészet európai rangúvá tételéhez.

Mindez elméleti kérdések az 1930-as évek bácskai polgárvárosában, Baján valósággá váltak. A Gresham-csoport alkotói Oltványi Imre vezetésével, aki a társaság lelkes propagátora és feltétlen híve volt, múzeumalapítás céljából egy hatalmas képzőművészeti kollekciót ajándékozott Baja városának 1935—36-ban.

Nem kevesebb tehát, mint a Gresham-csoport tekinthető valójában a bajai múzeum és képtár bölcsőjének, hiszen Oltványi 1936—38 között a Greshamhez kötődő kortárs művészek munkáiból összegyűjtött kollekcióval alapozta meg a Takarékpénztár épületében helyet kapott, első magyarországi kortárs képtárat.

Baja város Új Magyar Kép- és Szoborgyűjteményébe 62 táblakép és 12 szobor leltároztatott be. Ebből 49 művet közvetlenül a felkért alkotók ajándékoztak abban a reményben, hogy a megszületendő képtár állandó kiállításban mutatja majd be az ajándékba kapott alkotásokat. A kollekcióhoz tartozott az a 39 Nagy István műből álló együttes, melyet éppen ekkor a művész halála után, 1937-ben özvegy Nagy Istvánné ajándékozott a képtárnak, s amely által létrejött a bajai képtár másik fontos egysége. E két jelentős, országos hírű kollekcióból 2008-ban a Türr István Múzeum Nagy István alkotásainak jelentős részét tisztítatta, konzerváltatta és az alkotásokhoz méltó keretbe foglalta.

A Türr István Múzeum módszeres képzőművészeti gyűjtőmunkája középpontjában szinte a kezdetektől, az 1940-es évektől Nagy István művészete áll. A Türr István Múzeum képzőművészeti gyűjteményében jelenleg 65 db Nagy István mű található. Nagy István hagyatéka, állandó kiállítása méltó helyét 1985-ben a Vojnich-kúriában, a mai Nagy István Képtárban találta meg.

Nagy István 1923-as kiállítása kapcsán Kosztolányi a következő gondolatokat vetette papírra: „Nem tudok róla semmit. Itt állok képei között. Ámulok. Olajfestmény sehol, csak szén- és kréta-rajz. Az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. Ezek az arcok, amelyek lidércnyomásként térnek vissza. Parasztok, kik kóchajat és szöszbajuszt viselnek … kucsmás, süveges, dali legények, nem édesítve úri szalonok számára, sem dacos-merészen rútítva a naturalizmus nyegléinek, hanem úgy, ahogy élnek … Semmi cukor és semmi ecet. Csak annak az igézete, ami érzékelhető, csak annak a víziója, ami látható, mindörökre. Feketével, fehérrel falu utcája, házikó és fák, a fekete-fehér ijesztő egyszerűségében, hogy szinte fázol és megrémülsz, gémeskút, havas táj és alkony, pepecselés nélkül, oly biztos vonallal odaremekelve, hogy a rajzpapír beléreped … senki más, csak ő. Ő, akiről semmit sem tudok. Ő, akiről mindent tudok. Nagy István, aki van.”

Kosztolányi Dezső szavai most is időszerűen csengenek, hiszen tökéletesen pontosan ma sem tudjuk valójában ki is volt Nagy István, miközben sokan érezzük úgy, mindig is ismertük őt. Festészete elfeledett őseinktől ránk maradt nemes örökség, derengő emlék, mint egy tiszta dallam, melyet rég hallottunk utoljára. Ez a dal azonban nem száll Nagy István hegyei fölött, hanem balladai tartalmát hordozva, mint nehéz köd telepszik ránk őszinteségének minden súlyával. Nem külső szemlélőként örökítette meg a látványt, hanem minden porcikájával része volt ábrázolt világának. Művészetének különös őszintesége abban rejlett, hogy ő volt egy személyben az ősi, tiszta forrás hordozója, és az elemző, tudós alkotó is.

Művészete minden erényéért megharcolt, csak azt a tudást építette be festészetébe, amelyet keservesen megtapasztalt: így egy drámaian szép, belső változásokon át formálódó, töretlen ívű és egyedi pályát járt végig:

  • 1898-ban megszerzett diplomája után München, Párizs, olaszországi tanulmányút következett, ahol megtanulta, hogy más szemével ugyan láthat, de más szívével soha nem érezhet.

  • 1902-ben hazatért, elegáns intézetek helyett Erdély vadonját választotta iskolául.

  • Nagy művésszé azonban az I. világháború vérzivatarában változott: számtalan portrét készített, szénnel, krétával — karaktermegragadó készsége egyre tökéletesebbé vált.

  • A háború végére kialakította saját formanyelvét — ekkor zárult le útkereső korszaka. Már csak tájképfestészetében kellett erre a kiforrott színvonalra eljutnia. A továbblépéshez a lökést a háború végén Magyarország feldarabolása, s egy magánéleti tragédia adta … hogy soha többé nem térhet haza, szülőföldjének fájó elvesztése átlényegítette képein a tájat.

  • Az Alföldre költözött, bejárta a Balaton-felvidéket, a Bácskát, de bármerre költözött, min-den tájban ugyanazt kereste. Állandóan visszatérő motívumai miatt úgy érezhetjük, hogy Nagy Istvánt nem is a látott természeti kép inspirálta, hanem mintegy ürügyül használva a valós, megörökítendő teret, tulajdonképpen saját, belső tájait akarta munkáiban megjeleníteni.

  • Az általa „belső hűségnek” nevezett úton haladva tovább tömörítette mondanivalóját, s a háromdimenziós illúziót megszüntetve, gyermekien őszinte, síkszerű ábrázolásmóddal a tértől függetlenítve tette az időtől is függetlenné alkotásait. Hasonló folyamat zajlott le portréfestészetében, amikor az ikonok egyszerűségéhez hasonlóan tiszta, határozott kontúrokkal csupaszította le modelljét, hogy a lélekhez mind közelebb férkőzzék.

 

Modernsége jócskán túlmutatott kora polgári ízlésén. Végérvényesen magára maradt, s támogatók hiányában időközben alapított családjával már súlyos betegen egy bajai ismerős fogadta be a megfáradt vándort Baján. A valós tájtól ekkorra már teljesen eltávolodott, csak a képzeletében utazott. Csodálatos, meseszerű, a végletekig leszűrt képek jelezték merre jár útján. Az otthoni, erdélyi vidék egyfajta derengésben, lefojtott, sejtelmes színekkel és áttetsző alakzatokkal jelent meg a papíron, olyan erős szerkezeti stabilitásban, amely e világ kizökkenthetetlen békéjét hangsúlyozta. A monumentális hegyek között, az időtlen nyugalomban legelésző juhok, lovak, nem a perspektíva szabályai szerint, hanem a kompozícióban elfoglalt jelentőségük függvényében nyerték el végső méretüket. Ezek az utolsó munkái lebegő emlékképei a szülőföldnek, ahová festészete által hazaszökött újra, mint gyermekkorában ki az iskolából, a birkanyáj mellé a domboldalra, ahonnan a nagy szenvedély egykor útjára indult.

A Nagy István Képtár tárlata azonban nem pusztán esztétikai szereppel bír. Az egyes műalkotások nem önmagukban, hanem egy összetett, bonyolult kontextusban léteznek, nem csak ők hatnak, hanem a környezet is hat rájuk. Egy egészséges, jómódú ország felemeli a saját művészettét: a műalkotásokat olyan minőségben, olyan installációval, olyan kiállításokon, olyan kiadványokban mutatja meg, mely a legértékesebb, legizgalmasabb olvasatát domborítja ki. A képzőművészet nem „szórható” egy az egyben sem a hazai, sem a külföldi nézők elé: régi fényét megőrizve, vagy újra visszaállítva, konzerválva, restaurálva válogatni kell belőle, csoportosítani, hangsúlyokat kijelölni. Ezt az elvet muzeológusként kötelességünk szem előtt tartani, amikor az általunk őrzött remekművek állagáról van szó. Hiszen ha az értékes művészetet megbecsüljük, a saját életünket és — bármennyire patetikusnak hangzik — a saját hazánkat nemesítjük meg.

Az NKA Múzeumi Szakmai Kollégiumának támogatásával 39 db szénrajz, pasztell konzerválását, tisztítását, fixálását végezte el Rétfalvi Orsolya restaurátorművész. Ezek után 51 alkotás keretezése is megtörtént.
A művész „kóbor” életmódja miatt gyakran rossz minőségű papírra (előfordult, hogy hajtogatott csomagolópapírra) dolgozott, így a művek megóvása komoly kihívást és feladatot adott a restaurátornak.

A restaurált, új keretbe öltöztetett műveket 2008. június 6-án — az Oltványi-gyűjtés modern magyar képzőművészeti gyűjteményéből való válogatással együtt — kiállítottuk a Nagy István Képtárban.
2009. március 6-án a szegedi Móra Ferenc Múzeumban lesznek láthatóak az NKA Múzeumi Szakmai Kollégiuma által támogatott pályázat jóvoltából újjászületett alkotások.
A restaurált Nagy István-képekről Ibos Éva, a szegedi Móra Ferenc Múzeum művészettörténésze írt az NKA kritikai portálján 2008. november 5-én.
(www.revizoronline.com; www.revizoronline.com/article.php?id=889)


Baja, 2009. január 20.

 

Merk Zsuzsa
múzeumigazgató

Restaurálási dokumentáció

Nagy István képek restaurálásáról

A pasztell- és szénrajzok üveg alatt, keretezve kerültek hozzám. Egyik-másik keret már igen régi és sérült volt. A képek jelentős hányada teljesen feltapadt az üvegre.

A kereteket egy szakember segítségével szedtem szét. Az üveget vigyázva vettem le a képekről, nehogy sérüljenek.

Mivel köztudott, hogy a szén- és pasztellrajzok igen sérülékenyek, kenődnek és porzanak, nagy elővigyázatossággal kellett hozzáfogni a munkához. Először nagyon finom, puha ecsettel tisztítottam át a képeket.

Hátukat portalanítottam, amelyiket lehetett radírszivaccsal és radírporral átradíroztam. Ezután a kép színét kellett portalanítani. A festékszemcsék elmozdulása csak egyféleképpen volt elkerülhető. Egy szívópapírt vízpermettel átnedvesítettem és ráhelyeztem a képre. Enyhén megnyomkodtam, majd finoman lehúztam. Így sikerült a képek felületén megülő porréteget is eltávolítanom. Csak teljes száradás után kezdtem el a szakadások javítását. A képeket házoldalukról sűrű CMC (carboxi-metil-cellulóz) anyaggal megkent japánpapír csíkokkal javítottam. A hiányok pótlásához az úgynevezett mozaik megoldást használtam. Ez abból áll, hogy a hiányt a kép hátsó feléről kezdjük pótolni, egy a hiányzó darabnál 1-2 mm-rel nagyobb folttal, amit szintén CMC-vel ragasztunk fel. Miután a ragasztás megszáradt, a képet megfordítva, színéről kell folytatni a munkát. Itt egy, az alap papír vastagságának és színének megfelelő japánpapírt kell választani. Ezt egy az egyben a hiány nagyságára szabtam és felhelyeztem. Így tudtam elérni, hogy a pótlás minél kevésbé üssön el a képtől és az anyag folytonossága is megmaradjon. Szerencsére ezek a hiányok olyan helyeken voltak, ahol már nem volt rajz, ezért nem volt szükség restaurálásra. Szívópapírok között, nem túl erős préseléssel hagytam megszáradni. Csak ezután kezdtem meg a fixálást. „Grafix” fixatívot használtam. Rétegenként mindig a teljes száradást megvárva haladtam. Minden réteg után próbát csináltam. A képeket háromszor fújtam le. Teljes száradás után kerültek a paszpartukba, illetve a restaurált vagy az új keretekbe. Minden rajz mögé savmentes karton került.

A kereteket és a paszpartukat a múzeum kérése szerint cseréltük le, illet tettük vissza.

Rétfalvi Orsolya
papírrestaurátor

Restaurálás előtt

Édesanyám
Varró lány
Tópart
Dunaparton
Anyám szobája
Tél a Bakonyban
Birsalmák
Erdőszélen
Hazafelé
Balaton
Csíki falu
Szántás Erdélyben
Tehenek a parton
Ősz a Bakonyban
Virágcsendélet
Őzike
Napraforgók
Édesanyám
Virágcsendélet
Kaszálók
Hartai tóparton
Lovak a Balaton partján
Sajkási házak
Boglya
Gémeskút
Legelő állatok a Gyilkos-tónál
Baka
Virágok köcsögben
Erdélyi házak
Félegyházi tanyák
Bányalovak
Birkák a hegyen
Tájkép boglyákkal
Mély út Porván
Kolozsvári temető
Önarckép
Gyimesi táj
Férfiportré
Tanya
Kislányfej
Fasor
Olvasó férfi
Táj gémeskúttal
Anyám munka közben
Tanya
Katonaportré
Balatoni táj
Parasztasszony köcsöggel
Somogyi szőlők
Anyám szobája

Restaurálás után

DSCF0500
DSCF0501
DSCF0502
DSCF0503
DSCF0504
DSCF0505
DSCF0506
DSCF0507
DSCF0508
DSCF0509
DSCF0510
DSCF0511
DSCF0512
DSCF0513
DSCF0514
DSCF0515
DSCF0516
DSCF0517
DSCF0518
DSCF0519
DSCF0520
DSCF0521
DSCF0522
DSCF0523
DSCF0524
DSCF0525
DSCF0527
DSCF0528
DSCF0529
DSCF0530
DSCF0531
DSCF0532
DSCF0533
DSCF0534
DSCF0535
DSCF0536
DSCF0538
DSCF0539
DSCF0540
DSCF0541
DSCF0542
DSCF0543
DSCF0544
DSCF0545
DSCF0546
DSCF0547
DSCF0548
DSCF0549
DSCF0551
DSCF0552
DSCF0553
DSCF0557
DSCF0560
DSCF0561
DSCF0562