Pályázat száma: 2309/0697

A lepkés tambura

A tavalyi esztendő végén a Nemzeti Kulturális Alapprogram Múzeumi Szakmai Kollégium pályázatának támogatásával sikerült a Türr István Múzeum részére megvásárolnunk egy művészien díszített, különös szépségű tamburát.
     A tambura a lantfélék családjába tartozó hosszú nyakú, indiai eredetű pengetős hangszer. Különböző változataiban – a kettőtől tizenkét húrosig – elterjedt egész Albánia, Bulgária, a mai Horvátország, Szerbia, valamint Magyarország déli területein. Kezdetben a dudához hasonlóan magányosan, énekkísérő hangszerként használták (tambura samica), majd a XIX. században a vonós cigánybandák mintájára tamburazenekarok alakultak.
     A bajai múzeumba került hangszer egyediségét az adja, hogy benne csúcsosodik ki egy helyben tevékenykedő hangszerkészítő szakmai tudása.
     Készítője, Scheib Márton 1877-ben született Szabadkán. Onnan, az első világháború táján Bácsalmásra költözött, végül Baján telepedett le, ott is halt meg 1961-ben. Nevéhez fűződik a 8 húros, körte alakú A-basszprím tambura kifejlesztése, ami csak Észak-Bácskában, Baja környékén honosodott meg.
     Volly István a bajai tamburásokról írott munkájában röviden írt a mesterről. Megemlítette, hogy szakmáját tekintve asztalos volt. Hosszabb ideig egy budapesti hangszergyárban dolgozott, majd az 1920-as években végleg visszatért Bajára, ahol homokvárosi műhelyében kizárólag tamburakészítéssel, -javítással foglalkozott.
     A szóban forgó hangszer testébe a mester beleragasztotta nyomtatott névjegyét, melyen a következőket olvashatjuk:

„KÉSZÍTETTE
SCHEIB MÁRTON
HANGSZERKÉSZÍTŐ
BAJA
RÓZSA-UTCA 21.”

     Sajnos, a hangszeren a készítés éve nincs feltüntetve. A Türr István Múzeumban megrendezett „Pengve száll a dal”. A tambura hagyománya Baján és környékén c. időszaki kiállításra kölcsönzött további Scheib-féle hangszerekkel összevetve azonban megállapítható, hogy ez a legszebb darab az 1930-as évek végén készülhetett.
     A hangszer a következőképpen készült. A mester először keményfa furnérra papírsablonnal rárajzolta a hangszer testét, majd ezt kifűrészelte. Ehhez rögzítette enyvvel a gőz fölött meghajlított keményfa oldallapokat.
     Az ovális alakú hangszekrény fedele puhafából készült. A fűrészelt fenyőlapokat a hangszerkészítő összeállította, majd a tetőenyvezőben szorította száradásig, végül az aljára puhafából faragott, merevítő gerendákat ragasztott keresztirányban.
     A tetőlapra illeszkedett a pengető karcolásai ellen védelmet nyújtó, hársfából készült verőlap, más néven koptató. A hangszer szépségét ennek a fedélvédőnek intarzia berakású díszítése adja. A kissé ovális hanglyuk köré illesztett gyümölcsfa betéten 8 virág látható. A virágok feje kagylóból készült. Az ügyes kezű mester a nyersanyag széleiről fogóval kisebb darabokat csípett le, ezeket reszelővel kör alakúra formálta, majd egyik oldalukon 4–5 szirmot reszelt ki.
     A hegyes bicskájával kivájt levélmintákba lakkal összekevert aranyport tömött.
     A verőlapon, a hanglyuk alatt lepkés díszítés látható. A lepke szárnyai gyümölcsfa gesztből formáltak, a tor rész pedig „gyöngyház” berakású. A hangszerkészítő unokája, Báthori Ferencné Scheib Mária (1948) gyerekkorára emlékezve elmondta, hogy nagyapja kérésére sok kagylót gyűjtött ilyen célból a Sugovica partján.
     A mester a hangszer nyakát és fejét egy darab keményfából (kőris) formálta alul félhengeresre, felül pedig laposra, majd dió szeszpáccal kente be. Felső részére kaliforniai, más néven vad dióból készített fogólapot ragasztott. Ezen egy-egy hang fogáshelyét kör alakúra formált kagylóhéj berakások jelzik, amit szamárvezetőnek is neveznek.
     A nyak fej felőli végére került a szaruból fűrészelt, lapos húremelő felső nyereg, a fejre pedig a gyári, műanyag gombokkal ellátott húrfeszítő gép.
     A munka részfázisát a csiszolás, majd a polírozás jelentette.
     A fedőlap közepén, a koptató alatt a húrokat megemelte a keményfából faragott alsó nyereg.
     A tambura aljára a húrok bevágását kiküszöbölendő vörösréz lapot hajlítottak, ebbe voltak beütve a húrtartó szegek. Minden tambura aljára egy bőrdarabot rögzített a zenész, hogy védje kezét, ruháját a kiálló szögektől, húrvégektől.
     A hangszer nyolc húros, mellyel egyszerre két szólam játszható. A magasabb hangokat a sima húrok, a mélyebbeket a sodortak adják.
     A tambura sokáig a Scheib család tulajdonában volt. Sértetlensége arról árulkodik, hogy csak ritkán, ünnepi alkalmakkor játszottak rajta. Később Horváth János tamburakészítő vette meg szakmai tanulmányozás céljából, a múzeum tőle vásárolta.
     A tárgyat 2009.1.1. leltári számmal láttuk el, és május közepéig a nagyközönség számára is látható a múzeum emeleti kiállítótermében.

Kothencz Kelemen