Tudományos hírek


Tárgyak a szélfútta szántóföldekről

2017. május 15.


Az elmúlt években jelentős számú lelet került be múzeumbarátok gyűjtései útján a Kecskeméti Katona József Múzeumba. A tárgyak jelentős része régészeti korú, azaz 1711 előtti. Akadnak azonban fiatalabb leletek az elmúlt háromszáz évből, például gombok, jelvények, sapkadíszek, világháborús kitüntetések, aprópénzek. Szinte kivétel nélkül mindegyik a szántóföldekről került elő, s zömük fém, hiszen a fa és a textil rövid idő alatt elenyészik a szabadban. A szántás, a tárcsázás és a műtrágyázás roncsolja a tárgyak felszínét.


Haladjunk sorban. Első érdekességünk egy ólomból készült gyík. Gyermekjátéknak kissé nehéz, valószínűleg asztali dísz, levélnehezék lehetett.


Következik két pecsétgyűrű. Anyaguk rézötvözet és mindkettőn aranyszínű sellő képe látható fekete háttérben. Érdekességük, hogy egymástól igen távol, nagyjából 30 km-re találták őket. Az itt közölt fényképeket készítő Kiss Béla munkatársunk hívta fel a figyelmünket arra, hogy ezek a gyűrűk az 1967-es Sellő a pecsétgyűrűn c. magyar kémfilmben használt gyűrű másai. A filmben ugyanis egy ilyen gyűrűt viselő személy a történet kulcsfigurája.

A film megjelenése után a gyűrű közkedvelt „bizsu” lett; a ’70-es években vásárokban és búcsúkban országszerte lehetett vásárolni. Hogy kerültek a szántóföldre? Talán a viselőik hagyták el, vagy idővel gyermekjáték lett és a gyerekek szórták el játék közben…


Ismét egy gyűrű következik, mely az első világháború egyik érdekes emléke. Kecskemét határában, egy régi tanya helyén került elő néhány éve. A gyűrű lapja egy 1912. évi orosz 15 kopejkás aprópénz, a gyűrű pántját pedig egy ráforrasztott ezüstdrót képezi. A gyűrűtől nem messze egy háborús kitüntetést is találtunk. Valószínűleg egy frontot megjárt baka hozhatta haza, s készíttethetett belőle emlékérmet.


Ugyancsak katonai emlék az alábbi érem. Erdély 1940-es visszacsatolása után, a bevonulásban részt vett egységek katonái kapták ezt az ón érmet.


A kutyatulajdonosok kedvéért következzen néhány érdekes kutyabiléta. Érdekesség, hogy száz éve szebb kivitelű bilétákat gyártottak a mai műanyaglapkákhoz képest.


Itt ez igazi mezőgazdász emlék! Talán kevesen tudják, hogy a gazdálkodóknak az 1940-es években lehetősége volt az úgynevezett ezüstkalászos gazdaképzésen részt venni. Az alábbi képen látható sapkajelvényt a képzésen részt vett gazdászok egyike viselhette, s hagyhatta el a szántók egyikén…

A téma iránt érdeklődők az alábbi tanulmányban olvashatnak a képzés történetéről: Szóró Ilona: Ezüstkalászos gazdaképzés az 1940-es években


Alábbi tárgyunk a kecskemétiek számára ismerős lehet, ez ugyanis a Kecskeméti Piarista Gimnázium sapkajelvénye.


A következő tárgy története igen kalandos. Budapesten, a Lánchíd budai hídfőjénél, a vár alatt található az úgynevezett váralagút. Az 1866 és 1918 között az áthaladáshoz alagútjegyet, helyesebben alagútbárcát kellett vásárolni, melyet az alagútba lépés előtt egy dobozba kellett dobni. Az innen kivett alagútbárcák újra megvásárolhatók voltak és újra bedobta őket valaki a gyűjtődobozba. Ez a bárca valahogyan Kecskemét határába, a tanyavilágba került. Talán az első világháború után, a bárcák megszűntetésével lett belőle emlék, vagy gyermekjáték.



A bárcák iránt érdeklődők itt nézhetik meg a hazai alagút- és hídbárcákat: www.zsetongaleria.hu


’Guruljunk’ tovább a következő tárgyhoz, amely az osztrák Semperit gumigyár reklámkitűzője volt egykor. A Semperit múltja a boldog békeidőkbe, az Osztrák–Magyar Monarchia idejébe nyúlik vissza. A vállalat eredeti neve annak magyar tulajdonosa után Gummiwarenfabrik Josef Miskolczy Wien-Traiskirchen volt (Miskolczy József Gumiárugyára, Bécs–Traiskirchen), majd 1906-tól, Miskolczy József kiválása után a gyár felvette a Semperit Gummiwerke GmbH nevet. A kitűző a két világháború közti időszakból való, amikor a hazai autók jelentős részén ilyen gyártmányú gumikat használtak. További érdekes részletek itt olvashatók az osztrák és magyar gumigyártásról.




Végezetül következzenek egy letűnt kor emlékei: a szocialista brigádjelvények, kiváló dolgozói plecsnik és egyéb kitűzők.


Természetesen ez a rövidke válogatás csak ízelítő a múzeumba került kalandos sorsú tárgyakból.

A pipakupaktól kezdve, a hatalmas, traktorokhoz használt csavarkulcsokon át a női pénztárcák „pattintós” zárszerkezetéig mindenféle, sokszor megfejthetetlen tárgy pihen polcainkon. Ezúton is köszönjük Szlanka Zoltánnak és nejének, valamint Petrov Attilának és Greman Istvánnak, hogy a bemutatott tárgyakat felajánlották a múzeum gyűjteményének.

Talán egyszer kiállítás is készül e szántóföldekről begyűjtött, rég elfeledett tárgyakról…



Egy vízi világ születése – a bácsalmási víztározó

2016. június 7.

2012 nyarán megkezdődött a víztározó építése Bácsalmás nyugati határában a Mátételki–Kígyós-csatornán. A tározó célja elsődlegesen a belvízi elöntésekkel szembeni biztonság növelése volt. Mezőgazdasági haszna is jelentős, mivel évi kb. 140 000 m3 öntözővizet tárol. A tározó átadása után hamarosan madarak ezrei lepték el a környéket, és több mint 40 féle madárfajt sikerült a helyi megfigyelőknek elkülöníteni, köztük olyan ritkaságnak számító védett és fokozottan védett fajokat, mint a feketenyakú vöcsök, rétisas, bütykös ásólúd, cigányréce és a gulipán.

A tározó építésében a Kecskeméti Katona József Múzeum is közreműködött. Legjelentősebb feltárás a tározó gátjának helyén történt Wilhelm Gábor régész vezetésével. 2012 nyarán Pázmándi Gergely légifelvétel-sorozatot készített a lelőhely kibontott részeiről, mely az alábbi háromdimenziós modellen tanulmányozható. A modell középső részén jól látható nádas, érintetlen sáv a Kígyós-csatorna. A sekély vízfolyás az észak–déli irányú „vályú” alján csörgedezik. Medrét mindkét oldalon 5-7 méterrel fölé magasodó dombsor szegélyezi. A nádas mellett megfigyelhetők a feltárt, csupasz régészeti jelenségek, különböző célokból ásott gödrök és árkok.


Bácsalmási Víztározó épül (2012)

Egy új vizes élőhely és annak élővilága Bácsalmás határában (2014)



Prókai Károly fotói a tározóról

A bácsalmási víztározó-zárógát feltárt helyszínének 3D-s modellje



Szenzációs tatárjáráskori régészeti leletek Kiskunmajsán

2016. április 18.

„Akiket nem akartak karddal elpusztítani, tűzben elégették”


A Kecskeméti Katona József Múzeum régészei ritka, egyértelműen a tatárjáráshoz köthető nyomokra bukkantak Kiskunmajsán. A több tucat legyilkolt ember maradványai és elrejtett – most előkerült – kincseik kézzelfogható bizonyítékát adják a katasztrófának.

Nemzeti tragédiáink közül talán az 1241–42 évi tatárjárást tartja első helyen kollektív emlékezetünk, még mintegy 775 év távlatából is. Nemigen van olyan magyar, aki ne hallott volna arról a sorscsapásról, melyet Dzsingisz kán örökösei a mongol hadak élén vezettek IV. Béla Magyarországa ellen. Akkori hazánk felfoghatatlanul nagy károkat szenvedett, a legóvatosabb történészi becslések is legalább 10-20%-ra becsülik a lakosság pusztulását, de egyes feltételezések szerint az akkori kétmilliós lakosság fele odaveszett az alig több mint egy évig tartó hadjárat alatt. Egyes vidékek, így az ország közepe is évtizedekre kihalt, teljesen lakatlan maradt. A korabeli források szemléletesen írják le a tatárok kegyetlenkedéseit e bosszúhadjárat során, de mind közül a legfontosabb krónikás a fenti idézet szerzője, Rogerius nagyváradi kanonok volt, aki személyesen élte át a katasztrófát.

Egy ilyen nagymértékű pusztítás következtében a régészeknek lépten-nyomon ennek nyomaira kellene bukkanniuk. Bár több mint egy évszázada kerülnek felszínre elásott érem- és kincsleletek, ám e közvetett bizonyítékok mellett sokáig mégsem sikerült a régészek ásóinak ennél kézzelfoghatóbb eredményeket elérni. Egy évtizede, hogy a tatárjárás legelborzasztóbb nyomai: tömegesen legyilkolt emberek maradványai kerültek elő egy útépítés során Cegléd mellett. Azóta mindössze négy olyan falu részletét sikerült feltárni, ahol az elásott kincsleletek mellett, az üszkös romok között megmutatkoztak a tömegmészárlás jelei is.

Ezért is számít szenzációnak a Kiskunmajsa mellett most előkerült jelenség, melyet Rosta Szabolcs régész-múzeumigazgató vezetésével tártak fel a kecskeméti, bajai és kiskunhalasi szakemberek. Egy Árpád-kori falu területén, két egykori épületben elrejtett kincsleletet fordított ki az eke. Több mint 250 ezüstpénz, gyűrű és egyéb ékszer mellett rengeteg emberi maradvány feküdt a padlón! A pénzek többsége IV. Béla magyar király veretei, dénárok és lemezpénzek vagyis bracteáták, de nagy számban voltak nyugati pénzek, úgynevezett friesachi dénárok is, sőt egy angol pennyt is elrejtettek egykori tulajdonosaik. A leginkább szívszorító a számtalan megégett embercsont, melyek nagy része gyermekeké volt.

(Minden azt mutatja, hogy a szomszédos Szankon tapasztalt eseményekhez hasonló játszódott le itt is. Szankon 2010-ben egy Árpád-kori házban legalább 34 ember, 17 gyerek és 17 nő maradványaira lelt Sz. Wilhelm Gábor kecskeméti régész. A kiemelkedő kincsleletet, aranygyűrűket és aranypártát, hegyikristályt és egyéb ezüstértékeket is elrejtő személyek szintén ezen események során lelték halálukat, mikor rájuk gyújtották a házat.)

E nemzeti sorscsapásnak hosszú távú következményei lettek, hiszen a magyarság etnikai expanziója megállt, addigi nagyhatalmi státusza regionális hatalommá csökkent. Ám az ország mégis talpra állt e hatalmas pusztítás után is, mely így a Magyar Királyság élni akarását, és az ország vezetőit, különösen IV. Bélát, a második honalapítót dicsérik. A mongolok pedig részben belső problémáik miatt, de a Plano Carpini pápai követ által 1246-ban leírt tapasztalataik miatt is, többé nem jelentettek az 1241–42 évihez hasonló veszélyt. „A tatárok földjén két temető van: az egyikben hantolják el a kánokat, a vezéreket és az összes nemesurakat; bárhol érje őket a halál, ha lehetőség kínálkozik rá, ide hozzák őket. Sok aranyat és ezüstöt temetnek el velük. A másik temetőben azokat helyezik el, akiket Magyarországon öltek meg, ott ugyanis sokan lelték halálukat…”

A Kiskunmajsán most föllelt kincsleletek, valamint a Kecskeméti Katona József Múzeum tulajdonába nemrég került szanki aranykincsek egyéb, eddig soha nem látott értékekkel együtt 2016 őszén lesznek láthatóak a Cifrapalotában, a Múzeum „újszerzeményi” kiállításán.



Fotók: Ujvári Sándor, MTI
Szakmai kapcsolat:



Az éremlelet 3D-s modellje



Földből előkerült római sírkő

2016. április 6.

2015 februárjában Csordás István múzeumbarát meghívására munkatársaink Tassra látogattak, ahol idősebb Horváth Attila kertjében egy igen érdekes római sírkő töredékét tekintették meg. A faragvány valamikor a II. világháború után, a ’40-es évek végén vagy talán az ’50-es évek elején került elő a régi tassi posta udvarán. Dezse Karola postamesternő – vagy ahogyan a helyiek ismerték „Mancika néni” – testvérével kutat ásott, s akkor bukkantak az ismeretlen tárgyra. Később igen hasznos feladatot találtak neki, ugyanis éppen megfelelt az ereszcsatorna alá támasztéknak. Néhány éve idősebb Horváth Attila faragóművész meglátogatta Mancika nénit, aki felajánlotta neki a követ. Attila el is vitte fiaival a kertjébe, ahol jelenleg is megtalálható.

Attila bácsi szerint római sírkő lehetett egykor, melyet valamely környékbeli, Duna túloldalán fekvő római telepről hozhattak el egykor. Véleményét mi is osztjuk. Rómer Flóris hagyatékának vizsgálata alapján úgy tűnik, igen gyakoriak voltak ezek a faragott, feliratos kövek a Duna innenső, „barbarikumi” oldalán.

Rómer Flóris kéziratos naplójában a következő bejegyzéseket találjuk:

  • 1868. április 9-én, Dunapatajon a városháza istállójában, valamint Tasson Madarassy László kertjében látott római köveket (1. kép).
  • 1874. április 23-án, Dunavecsén és környékén járt római köveket vizsgálni (2. kép). Ugyanebben az évben jegyezte le egy másik vecsei kutatóútján, hogy a Vecse keleti határában álló egykori Fehéregyháza templomából is kerültek elő faragott kövek. Az elhagyott, romos középkori templomot széthordták a környékbeliek, és ekkor kerültek elő szép faragványok (3. kép). Pap Sándorné, egykori vecsei lakos udvarában is látott egy ilyet 1874-ben (4. kép).
  • Vecsétől északra – Szalkszentmárton délnyugati részén – Vadas pusztán egy Mithrasz ábrázolású, feliratos követ írt le (5. kép).

A sort még folytathatnánk. Valószínű, hogy a Duna mentén épült középkori épületeinkben szinte mindenhol megtalálhatóak voltak az egykori római épületek, villák, őrtornyok, síremlékek maradványai.


Képek forrása: Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ – Magyar építészeti múzeum tervtára


A sírkő 3D-s modellje