A trianoni békediktátum és Kecskemét

2020. június 04. – július 30.

„A kishitűek, akik mostan is még kételkedni mernek, június negyedikén álljanak félre az útból és adják át helyüket a bátor merőknek. Semmit sem veszthetünk, de mindent nyerhetünk. Ez a hatalmunk és ettől a hatalomtól megriadnak a győzők. Halál vagy szebb jövendő — nincs mit gondolkodnunk. Mi hiszünk a döblingi próféta szavaiban: Magyarország nem volt, hanem lesz!”

 Ezekkel a gondolatokkal nyitott az 1920. június 5-én, szombaton reggel megjelent Kecskeméti Közlöny, amely a ma 100 éve történt események hiteles kecskeméti tudósítójaként számos érdekességet közölt a békediktátum kecskeméti fogadtatását illetően.

A korabeli sajtószemelvényekből kiderül többek között az is, hogy június 3-án, csütörtökön mutatták be a Katona József Színházban Muraközy Gyula református lelkész „Élők és halottak” című két felvonásos színművét, amelynek főszereplője egy Kerekes Pál nevű jegyző volt, akinek faluját a cseheknek ítélték a “győztesek”. A bonyodalmak és a történet részletezése nélkül a színmű már előrevetítette a bekövetkező területi elcsatolások okozta traumákat és politikai konfliktusokat.

Sajnálatos tény, az érintett számára pedig egyenesen vészt jósló volt, hogy pontosan a diktátum aláírásának napján iktatták be Kecskeméten Fáy István főispánt, mely időzítés az akkori polgármester – Szombatfalvy Majtényi Miklós – szerint sem volt igazán szerencsés.

Ha az országos eseményeket vizsgáljuk, akkor nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a fővárosból induló kezdeményezésekhez részben kapcsolódott Kecskemét is. A diktátum aláírásának napján az elszakított területekről a “csonkamagyarországra” menekültek demonstrációt rendeztek Budapesten, majd a templomokban 10 órától könyörgő istentiszteleteket tartottak, a munka szünetelt, a villamosok 10 percig nem közlekedtek, a vonatok 5 percre megálltak, majd a harangok 10 órától kezdve fél órán át zúgtak az ország minden pontján, így Kecskeméten is bús kondulásokkal felelgetett egymásnak a város központjában elhelyezkedő 6 templomunk 5 harangja.

A magyar békedelegáció – gróf Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál – 1920. január 6-án érkezett Párizsba, azonban az 1919. tavaszán jobbára megszületett, Magyarország feldarabolásáról szóló tervezeten már érdemben nem tudott változtatni. A helyi sajtó ezt gyakorlatilag 1919. nyarától tényként kezelte, tehát nem érte váratlanul Kecskemét társadalmát az antanthatalmak által “diktált”, 189 907 km² nagyságú terület-, illetve a 10 649 416 fő emberveszteség. Az 1920. június 4-én tapasztalt fájdalom, amelyet az aláírás napján közölt tény, a történelmi Magyarország kétharmadának hivatalos elvesztése okozott, talán Sántha György, a jeles kecskeméti költő, június 9-én, a Kecskeméti Közlönyben megjelent írása ad vissza számunkra:

Ennek a fényes parknak van egy borzasztó sötét, fekete pontja: a Grand-Trianon, ahol a már feldarabolt Kis Magyarországot tartalmazó békeokmányt terjesztették aláírás végett a magyar meghatalmazottak elé 1920. jun. 4 én d. u. 4 ó. 30 p.-kor.

Franciák! Mi nem feledjük el soha, hogy ez a béke, ez a rosszul sugalmazott ördögi munka, bármennyire látszik is rajta démonok mocskos keze — francia mű, mely tőrszúrásszerű disszonanciájával a késő unokák szívét és idegeit is sajogtatni fogja egy példátlan nemzetgyilkolási kísérlet örök mementójául.

Franciák! Tria-Non: három Nem! Nem! Nem! Soha!

A pénteki napon – június 4-én – nyilvánosságra hozott békediktátum által okozott társadalmi sokkra – talán az ezen a hétvégén, az egyházi év szerint megtartott úrnapi szertartás, az Eucharisztia ünnepe adta meg a vigaszt.  Városszerte tartották meg a körmeneteket, ahol addig soha nem érzékelt esdeklés mellett hangzott fel a Boldogasszony Anyánk című egyházi ének. Ezen a napon, június 6-án többek között katonai szentmisét tartottak a piaristák templomában, amelyen a katonákból alakított ének- és zenekar is közreműködött.

A tragikus döntést követő hét számos olyan kormányzati döntést, határozatot eredményezett, amelyeknek hatása azon nyomban érzékelhető volt Kecskeméten is. A viseletek között egyre nagyobb számban jelent meg a magyar trikolor színösszeállítása, illetve komoly mozgalom indult meg az ifjúság elsősorban iskolán kívüli testi nevelésének fejlesztésére.

Eközben számtalan erdélyi menekültet szállító vasúti kocsi futott be a kecskeméti Nagyállomásra, akik megszólították a kollektív kecskeméti társadalmat, kezüket kinyújtva segítséget, munkát kértek: „Vagyunk itt egy páran menekültek, életérősek és munkakedvelők és nem tudunk munkát kapni, mert egyeseknek hiányzik egyik másik igazolványa. Nem kegyelemkenyeret kérünk, hanem munkát. … Igazolványainkat, ruháinkat, élelmiszereinket elszedte a szerb a határállomáson, úgy, hogy teljesen lekoppasztva érkeztünk hazánk szent földjére, ott hagyva biztos állást, jövőt, házat, birtokot és ami a legfájóbb, az édes szülőföldet.”

A kecskeméti emberek, ahogyan az első világháború négy évének súlyos helyzetben lévő hátországi áldozatvállalásában bizonyították, ebben a helyzetben is helyt álltak, hiszen a tehetős gazdák közül, aki csak tehette, rögtön munkát ajánlott a kitaszított honfitársaknak.

Lassan, igen lassan szűnt meg a nemtörődömség, és ébredt a munkakedv. A termést be kellett hordanunk, a földet meg kellett művelnünk…”- írja Horthy Miklós emlékirataiban, jelezve ezzel a magyar ember és a nemzet mentalitásának egyik fő erényét, a szorgalmat és soha meg nem alkuvó jellemét. Hasonlóképpen hívta fel a június 4-én beiktatott Fáy István figyelmét Révész István, pápai prelátus, plébános is a kormányzó által kiemeltekre:

 

Mert az a koporsó, melyet ma Párisban kitettek, nem rejti magában a halott magyar nemzetet. Mert egy országot, mely élni akar, nem lehet sírba tenni.”

 

Hajagos Csaba

osztályvezető, történész




HU EN
KKJM